Az Úz-völgye a második világháború idején Magyarország határain belül helyezkedett el, és stratégiai jelentőséggel bírt a határvédelem szempontjából. A területen székely határőr-zászlóaljak és határvadász-zászlóaljak állomásoztak, akik védték a határt az ellenséges támadásoktól. 1944 augusztusában a területen zajló harcokban a szovjet csapatok folyamatosan előrenyomultak, és végül sikerült elfoglalniuk az Úz-völgyét. Az események során számos székely határőr és lakos vesztette életét vagy került fogságba. Az Úz-völgye eseményei azóta is jelentős történelmi emlékezetet képeznek a térségben.

Úz völgye a II. világháborúban:

[Forrás]

Az Úz völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában, mint elővéd, a 17–18 éves fiúkból álló 11. székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan estek el közülük. A köves, sziklás talajban nemigen lehetett tömegsírt ásni. Sokukat ott kaparták el – egy ásónyom mélységre –, ahol megtalálták. Ha a völgyben sétálunk, még ma is láthatók az elszórt kis halmocskák.

Csíkszentmárton volt rendőrparancsnoka, Kovács Sándor visszaemlékezése:

„1944. augusztus 23. A román kiugrás napja. Ez döntő szerepet játszik a második világháború befejezésének felgyorsításában, a német–magyar szövetségesek vereségében, egyben a kárpáti front összeomlásában. Ekkor omlik össze a Jászváros–Galati–Namoloasa helységek között húzódó német frontszakasz, visszavonulásra kényszerülve. A nagyon erős és jól felszerelt német hadosztályok (két német hadsereg) egy részét Bukarest és a román kőolajmezők térségében bekerítették, a románok fegyverletételre kényszerítették. Ettől kezdve csak német katona-egységmaradékok harcoltak a Kárpátok vonulatáig, nem tudván, mennyire erős a Kárpátok védelmére felvonult magyar haderő.

1944 augusztus 25-én reggel a határőr laktanyából telefonon értesítik Némay László százados erődparancsnokot, hogy megérkezett egy német katonai terepjáró gépkocsi, amelyben 3-4 magas rangú tiszt foglal helyet és kérik az erődparancsnokkal való találkozást. [….]. A fent jelzett »német« tisztek, talán egy vezérkari ezredes, egy alezredes és egy őrnagy, rajzokat készítenek a magyar állásokról, megtudják a legénység létszámát, fegyverzetének összetételét, ezek pontos elhelyezkedését, az élelmiszer és gyógyszerkészlet mennyiségét, illetve az utánpótlás lehetőségeit.[….].« Még szó volt arról, hogy másnap német egységek fognak visszavonulni az Úz völgyében, többnyire páncélosok, de gyalogos egységek is, ha majd szükség lesz, ezek segítenek.

Vessünk egy pillantást az Úz-völgyi erődre. Az akkori román–magyar határtól 3 kilométer távolságra volt építve, erős kőfal tankakadályokkal ellátva, jól körülárkolva. Félhold alakban kiépítve harckocsi prizmasor és drótakadályok, és elektromos zár is. Az erőd bizonyos pontjain betonbunkerekkel, géppuskafészkekkel ellátva. Kb. 17 géppuska, többnyire betonfedezékbe ásva, lőrésekkel ellátva. Még létezett két páncéltörő ágyú és két aknavető. A legénység létszáma kb. 200 tiszt, altiszt, közlegény. Az Úz jobb partján, egy magaslaton volt elhelyezve egy magyar légvédelmi alegység, de csak a könnyű fegyvernemből. A Mogyorós tetőn állomásozott pár hét óta egy 4 hegyi ágyúból 226álló üteg, amelynek hivatása volt a Csobányos és az Úz völgyek bejáratánál harcoló alakulatok tűzzel való támogatása. Említésre méltó még a számos aknakút az úzi szorosban az erőd háta mögött, amely máig sem lett felrobbantva, mert nem volt gyújtófej. Az aknakutak felrobbantásához szükséges gyújtófejeket augusztus 26-án és 27-én küldték Csíkszentmártonból valamennyire kiképzett leventekatonákkal. Nem érhettek el az aknakutakig, mert a visszavonuló magyar tisztek nem engedték, mondván: ez már késő, az oroszok a Kőkertnél (Aklos) vannak, ahonnan lövik az egész völgyet.

Az erődöt védő majdnem 200 főnyi legénységen kívül a határőr laktanyában volt még kb. 110 főnyi határőr, ezeknek is a zöme járőrszolgálatban volt, és állásban a magyar–román határon.A laktanyában nem lehetett több mint 40–50 határőr. Felszerelésük egy szakasz géppuskás és kézifegyverek, gránát és aknavető, valamint egy páncéltörő ágyú.

Sok meggondolatlan visszaemlékező az utóbbi 50 év alatt Némay százados árulásáról próbált tanúbizonyságot tenni, gondolván, hogy az erődparancsnoknak volt tudomása a német tiszti ruhába bújt oroszokról, ami teljesen kizárt, azért is, mert a német visszavonuló egységek vezetői és a kárpáti front parancsnokai között nem volt semmi titkos szókapcsolat kiépítve. Nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy minden spontán módon történt, nem voltak német ruhába bújt orosz felderítők. Ettől eltekintve az Úz-völgyi Mátyás király erőd a kárpáti front egyik legmodernebb védőbástyája volt, de hiányzott a kellő fegyverzet és lőszer. […]

1944 tavasza, nyara, ősze általában esős volt, majdnem mindennap esett, kivéve augusztus 26-án. Egy 4–5 tagú felderítőcsoport, köztük a csíkkozmási Potyó Lőrinc, a magyar–román határtól kb. 50 méterre az úttest szélén teljesítette szolgálatát, amikor a kanyarból, Moldva felől (Darmanesti) megjelent egy muszka tank. A felderítők rálőnek kézifegyverekkel, persze eredménytelenül, mire a vasszörnyeteg válaszol egy sorozattal: Potyó Lőrinc és egyik társa halott, kettő sebesült. Az életben maradottak az Úz medrébe gurultak és elmenekültek az erőd felé, és hírt vittek az oroszok érkezéséről. A tank folytatta az útját és átlépte a román–magyar határt, de kb. 200 méter után a határőrök kilőtték. [….]

Tehát a 2. Ukrán Font egységei déli 12 órakor támadásba lendültek. Egyszerre 22 db páncélos jelent meg a Pajer pusztában (Tábla), utánuk több ezer gyalogos, akik azonnal ágyú- és aknavető tűz alá vették az erődben lévő magyar állásokat. A támadás első 30 percében kilőtték a két magyar páncéltörőt és szétverték azt a 40–50 főből álló határőr különítményt szinte orosz veszteség nélkül. [….]

Megjelölöm a helyeket, ahol magyar honvédek estek el. Epreskert 9 katona, a Rosenberg-kastély mellett 6, a gyárirodáknál 2 honvéd, a rönktér felső végén 3 honvéd, a gyümölcsös alatt 1 tiszt (3 nagy csillagja volt, bizonyos források szerint Virág ezredes). A gyümölcsösben 8 honvéd, Sóvető patakában (Kybek háza), ahol a fegyver- és lőszerraktár volt, 1 honvéd, a temető mellett is egy honvéd, a futballpályánál 5 honvéd, a légelhárítók dombján 1 halott. Csorgókertnél 36 honvéd, Csuklyánkán 13, akik közül egy német. Rácpataka hídja 2 halott, köztük Solymosi törzsőrmester, aki a fegyvermester volt. A barlang hídjánál egy őrvezető, József főherceg forrásánál 1 halott. A Mátyás király erődnek kb. 28 halottja volt.

A magyar elesetteket a menekülésből visszatérő Úz-völgyiek hantolták el, többnyire azon a helyen, ahol megtalálták őket. Négy német katona holttestét a gyümölcsöskert lábánál lévő kútban találták meg a menekülésből visszatérők. Arról nincsenek adatok, hogy miként kerültek oda. Az oroszok a saját halottaikat elszállították a szomszéd román faluba (Poiana Uzului).

Az Úz-völgyi harcokról még csak annyit, hogy a kb. 310 honvéd (kb. 200 fő erődszázad, 110 fő határőr század) déli 12 órától délután 16 óráig védte magát és az erődöt, majdnem a semmivel. A 310 honvédből életben maradt 70–80, a többi elesett. Az életben maradottak a Sajhavas tető felé visszavonultak, és egyesültek azzal a két zászlóaljjal, amely a segítségükre érkezett, de már későn. Ezek közül az egyik az Aklos csárdánál még ugyanaznap súlyos veszteségeket okozott 229az előrenyomuló oroszoknak.A másik zászlóalj a Fiókának nevezett helyen foglalt állást, de sajnos a 27-én délután 13 órakor támadó német repülőgépek (30–32), amelyek Szászrégenből szálltak fel, tévedésből szétverték, akár csak azt a magyar zászlóaljat, amely a Szállás nevű helyen állomásozott. Szétlőtték azt a német páncélvonatot is, amelyik Szentimre és Szentkirály között járt abban az időben.”

Az Úz-völgy védelmét nem csak az erődszázad látta el. A völgy védelmi rendszerét vizsgálva még az is kimondható, hogy nem ott volt a fő ellenállás vonala, mert a terep alkalmatlan arra a taktikára, amit az erődszázadok kiképzésük során gyakoroltak.[….].

Az Aklos csárda közelében lévő védelem erőiről:

„Aklosnál az orosz páncélosok ellen már sikerült bedobni a páncélöklöt (Faust), így a védekezés eredményesebb volt. Feltehetőleg az oroszok ezért nem küldték előre tankjaikat, helyette inkább gerillaharcokba bocsátkoztak.

Az erődszázad életben maradt legénységének egy része már 12 órakor Aklosra vonult vissza a főúton Némay százados vezetésével, ahol egyesültek az ott lévő alakulatokkal. [….]A német vonal az Orjospatakánál húzódott, kb. egy század katona védte csak, könnyűfegyverekkel felszerelve. Velük átellenben a Csécsénytető, Havasútja, Rugáttető, Szállás, Radován, Györötszege, Papszege, Harukály, Hurrogató, Békástöve, Kecskéstető közötti frontszakaszt Radnóczy ezredes parancsnoksága alatt kb. két zászlóalj védte. Tüzérségi támogatást a Szentmártonban, Bánkfalván, Csíkszentgyörgyön elhelyezett és álcázott ágyúk nyújtottak. Besegített a Gyimes–Gyergyó–Brassó között cirkáló páncélvonat tüzérsége [is].

Az Aklos csárda és a Kati csárda közötti 12 kilométeres részen néhány napig mozgóharc alakult ki.[…]. Onnan a magyar egységek csak akkor vonultak vissza, amikor Csobányos felől a bekerítés veszélye fenyegetett.[….] Akik a menekülésből visszajöttek, halálukig az Úz völgyében maradtak.

Az Úz völgyét Csíkszentmártontól 33 kilométer választja el. Ezen a 33 kilométer távolságon vívott harcokban a magyar veszteség 2000–2500 fő, melyből több mint 200 tiszt és altiszt. A német oldalon a veszteség kb. 120 tiszt, altiszt és legénység. Ami az orosz veszteséget illeti, a szomszéd román falvakból összegyűjtött adataim szerint a következő: 20–22 harckocsi, 16–20 szállító gépjármű, 10–14 különböző löveg, 30–35 géppuska, illetve golyószóró, 18 aknavető, 10–15 ezer halott, sebesült, illetve eltűnt.

Bármilyen szemmel nézzük is, csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt magyar és német alakulatok hogyan tudták feltartóztatni augusztus 26-tól szeptember 11-ig az orosz előrenyomulást, amikor azok 30–50 tankkal és más páncélos járművel, illetve 18–25 ezer katonával támadtak.”

A román átállást követően a határ közelében foglalt védőállást a 11. székely határőr zászlóalj 4. nehézfegyver százada. A málnási Páll Samu a nehézfegyver században a páncéltörő szakasz lövegkezelője volt. Így emlékszik a szovjet betörésre:

„1944 júliusában, amikor már közeledett a front, kivezényeltek az Úz völgyébe. A páncéltörősöknél teljesítettem szolgálatot. Gyalog kutyagoltunk az ágyúk mellett, fel Szentmártonba, onnan ki az Úz völgyébe. Minket, páncéltörőket s a géppuskásokat pontosan az ezeréves határhoz helyeztek el, a hegyoldalba. A két páncéltörő ágyú az út mentén, a géppuskák a hegyoldalban a fejünk felett. [….]

Keresztes Andor csíkszentmártoni veterán visszaemlékezése, ami némi képet ad az erődszázad helyzetéről a szovjet támadás időpontjában.[….]

Parancsot kaptunk a visszavonulásra. A Rácpatakában vonultunk vissza csendesen, amikor besötétedett. A mi csoportunkban vagy húszan lehettünk. Az Úz völgyében már oroszok voltak, felmentek gyalogsággal a Rácpatakán és visszajöttek az Úz völgyébe az erőd mögé a Sóvető patakán. Az oroszok az erődnél aznap nem jutottak be az Úz völgyébe. Éjjel 11 órára kikerültünk a Sajtetőre. Mire felértünk, az oroszok már feljutottak Aklosig. Az Úz völgyében ott volt a sok akna, egy se volt éles. Mikor beindultunk a havas oldalán, hogy a parancs szerint Aklosba beérjünk, hát Aklosban a Szenesmart alatt már lőttek. Ott voltak a nagy ágyúk a Boforzok.”

A 11. székely határőr zászlóalj egy százada és a nehézfegyver század az erődszázad előtt teljesített szolgálatot, mint elővéd. Két százada az Úz völgye és a Csobányos közötti Magyarós (egyes helyeken Mogyorós) hegy tetején ásta be magát. […] Boér Imre visszaemlékezése a Magyarós-hegy védőinek sorsát mutatja be. Arra is választ kapunk, hogyan látták a hegyről a völgyben történt eseményeket.

„Bár magyarhermányi születésű vagyok, de Mikós diák lévén a sepsiszentgyörgyi 11. Székely Határőr Zászlóaljnál szolgáltam, így hát a Mogyoróstetőn voltam századommal harckészültségben [az] Úz-völgy és [a] Csobányos között 1944. augusztus forró napjaiban. Feladatunk volt kezdetben lövészárkok és bunkerek harckészültségbe tétele, berendezése a védekező harcra. [….] Augusztus 26-án reggel a feszültség előtti csend és gyanakvás lett úrrá rajtunk. Ez nem is volt alaptalan, mert körülbelül fél 10 és 10 óra között a Keleti-Kárpátok átjáróin és szorosain, Tölgyestől Ojtozig, eldördültek az oroszok ágyúi. A tetőről távcsővel láttuk, ahogy a lángok felcsaptak az Úz-völgyi fatelepen, amelyet belőttek. A völgyben a levegő megtelt füsttel, porral s egyéb szeméttel, civilek rohantak felfelé, az erőd felé. […..] Amint szakaszaink majdnem zárt rendben vonultak vissza a szűk völgyben, az oroszok bevártak, és az adott pillanatban óriási tüzet nyitottak ránk. A meglepetéstől és ijedtségtől úgy menekült mindenki, ahogy tudott a fák között. A megtámadott menetoszlopunk végéről a mi harci eszközeink is megszólaltak, de a csata kimenetele nem változott. Akik nem tudtak menekülni, azokat az oroszok lerohanták és elfogták. Akkora volt a zűrzavar, hogy veszteségeinkről nem tudok számot adni. Itt szakadtam el alegységemtől, és egy óvatlan pillanatban, pár társammal együtt az oroszok csapdájába estem.”

[….] A Csuklyánka-magaslat köré épített erőd biztonságosan zárta le az Úz völgyéből Csíkszentmárton felé vezető egyetlen járható irányt, gyalogos csapatokkal azonban a Rácpatakán és a Sóvetőpatakán keresztül megkerülhető volt. Az erődben kevés volt a fegyver, a lőszer. Bár a harckocsikkal járható irányokat műszaki zárással kitűnően lezárták, az csak akkor ért volna valamit, ha megfelelő mennyiségű és hatásos páncéltörő tűzrendszer egészíti ki.

[…………]Kisebb-nagyobb visszavonuló német alakulatok folyamatosan mozogtak a völgyben, utóvédeik a szovjet csapatokkal közvetlen harcérintkezésben, harcolva vonultak vissza. Nem szabad úgy elképzelni az akkori helyzetet, hogy Románia felől a szovjetek teljesen zavartalanul értek a magyar határhoz. Magyarország és Románia között viszont még csak néhány napja állt fenn a hadiállapot, tehát román oldalon magyar harcfelderítő járőrök nem tevékenykedtek. Ezért érte a magyar csapatokat meglepetésszerűen 26-án délelőtt a szovjet támadás.

Az erőd parancsnokának minden felderítési adatra szüksége volt, amit csak a németektől tudott beszerezni. Nem lehetett tehát szokatlan a német tisztek vendégül látása a tiszti étkezdében. A magyar hadvezetés német csapatok részvételével is számolt a védelemben, ezért az is érthető, hogy a térségben lévő német csapatok parancsnokai tájékozódtak az erőd védelmi képességei felől. […..]

Szőts Dániel karpaszományos tizedes, a 11. székely határőr zászlóalj nehézfegyver századának aknavető irányzója, tehát csak később szerzett tudomást az eseményekről, amikor hirtelen mindenki emlékezni kezdett az oroszokra. Nem elítélendő ez a gondolkodás, bizonyos, hogy nem a rosszindulat, a félrevezetés szándéka motiválta, a kudarcot könnyebb volt így feldolgozni: minket nem legyőztek, hanem elárultak! Hasonló ez az 1848/49-es szabadságharc Görgey-kérdéséhez, az árulás miatti vereség nem fáj any-nyira, mint a saját gyengeségünkkel való szembesülés. A fiatal székely határőrök nem ismerték és nem is ismerhették a völgy védelmének rendszerét, az szigorúan bizalmas információnak számított. Mint már említettem, a fő ellenállás vonala az Aklos csárdánál volt, ahol a 26. határvadász zászlóalj mindaddig a helyén maradt, míg parancsot nem kapott a visszavonulásra.

 [Forrás]

A Székely Határvédelmi Erők határvadász-zászlóaljakból és a tartalékosokból álló székely határőr-zászlóaljakból álltak. Csíki, udvarhelyi és sepsiszentgyörgyi határvadász-zászlóaljak vagy részeik védték az Úz-völgyét mint fő erők, és a sepsiszentgyörgyi Székely Határőrség. Nagyjából erről a vidékről származó székely csapattestek teljesítettek szolgálatot itt, amikor 1944. augusztus 26-án reggel  bekövetkezett az első szovjet támadás, vagyis ebben a völgyben kezdődtek meg a magyarországi harcok.

 [Forrás]